Mindig az okot keressük! Sajnos elterjedt szokásunkká vált a legtöbb esetben minden felmerülő gondnál, problémánál, betegségnél az okozat elfojtása az ok megkeresése nélkül. Így az okozat újra, meg újra jelentkezik, egyre veszedelmesebb formában. Mindaddig, amíg rá nem jövünk, hogy az állandóan vissza-visszatérő okozatot csakis az ok megszüntetésével kerülhetjük el. A következő kis monológ is ezt próbálja megvilágítani. Anyák, emberiség, egészségtudatot a világnak! A könny, a jajszó okozata a tehetetlenségnek. Gondolkodjatok! Mindig az okot keressétek! Gondolkodjatok! Ha mi, emberek a Földön a legfejlettebb élőlények vagyunk, mégis az életet romboljuk, akkor beteg a tudatunk. Magzataitok szeretetből fakadó ártatlan kisgyermekként születtek, anyák! Ha felnőttekként mégis felelőtlen gyilkosok lesznek, mi okozza hát? Segítsétek gyermekeitekben a fejlődő életet szeretettel, de értelemmel! Ne értelmet és életet romboló természetellenes, elavult, megkövült szokások özönével! Anyatársadalom, emberiség, amikor már egészséged és léted alatt a talajt vágod, próbáld meg megérteni az ősi igazságot: „Nincs oly jó, melyben ne volna vész, ha öntudatlanul véle visszaélsz.” Döbbenjetek rá, hogy amíg az érzék az úr, amíg nincs harmóniában az érzés, az érzék, az értelem, addig pusztítja magát az ember, egyénileg és közös szervezésben. Külső tudásunk óriási, az eget ostromolja. Közlekedünk a Föld alatt, a Föld körül, fölmegyünk a Holdra, de itt a Földön néhány évtized után alig vonszoljuk önmagunkat már. Megszüntettünk múlt századi kórokat, de kialakítottunk helyettük újakat. Áradozunk a génsebészetről, a szervátültetésről, de nem tájékozódtunk még saját, természetes biológiai és pszichológiai igényeinkről. Földünk egyik részén éhség pusztítja fajunkat, a másikon az ő adagjuk megevésével is pusztítjuk önmagunkat. Betegség, merev izmok, eldeformálódott test okozata a tehetetlenségnek. Gondolkodjatok, mindig az okot keressétek! A belső-külső békétlenség réme, a beteg emberi tudat, amíg félünk, nem élünk. Az élet ott kezdődik, amikor megszűnik a félelem bennünk. Ha felismerjük a természet erőit önmagunkban, és fokozzuk ésszel, megértjük, hogy egyek vagyunk a világmindenséggel, a nagy egésszel. Akkor értjük meg a testvériséget is, és érezzük, hogy valóságos emberek vagyunk, van erőnk, van bátorságunk, hatalmunk, van célunk! Úgy éljünk, hogy emberségünk ölelje át a voltakat, a levőket, az eljövendőket a világmindenségben, mert minden érző lény elválaszthatatlan része a nagy egésznek, ezért a tökéletesedő harmónia csak együtt lehetséges.
